ANPI 2014.03.25. 09:11

Útinapló IV. rész

Szeptember 8. (vasárnap)

Tegnap érkeztünk meg Szepesváraljára, ahol azzal a csodálatos élménnyel zárhattuk a napot, hogy fellovagolhattunk a vár ódon falai közé. Mikor ma reggel tovább indultunk, ugyanezeket a műemléki falakat megkerülve vettünk búcsút a történelem eme méltóságteljes darabjától, és a településtől egyaránt. Az úti cél Brutovce volt.

Erre a napra is jutott a civilizáció okozta kihívásokból; át kellett kelnünk az Eperjest és Popradot összekötő autópálya alatt. Ilyet sem igazán csináltunk még annak előtte, ám a huculok nem vették zokon a fejük felett dübörgő autók mérhetetlen zaját sem. Ismét jól vizsgáztak, ahogy utunk során eddig mindig, bármilyen feladat elé állítottuk is őket.

Folyamatosan felfelé haladva, érintetlen erdőségben találtuk magunkat, ahol puha moha takarón lépdeltek négylábú társaink. Azt találgattuk, hogy azon a meredek vadcsapáson, amin éppen haladunk, előttünk valaha járt e már valaki lóval?  Figyelmünk kalandozásának hirtelen az vetett véget, amikor észrevettük, hogy lovaink egyszerre jobban figyelnek. Hamar kiderült az oka. Olyan meredekre tévedtünk, aminek oldalában haladva bal kezünkkel meg tudtuk magunk mellett érinteni a hegyoldalt, jobbra magunk alá nézve a mélységbe senki nem ficánkolt többet a nyeregben. Nagy lett a csend. Egyetlen botlás és nagy a baj. Hála társainknak ezen is túljutottunk, főleg a lányok, de mi fiúk is visongva ennek hangot adva, ráborulva lovainkra simogatva, csókolgatva megköszönve nekik ügyességüket.   

Vacsorára érkeztünk remek kis lovainkkal a hegyi faluba, amelynek egy elhagyatott része szolgált szálláshelyünkül. Ez a településrész olyan meredek hegyoldalra épült, hogy az itt lévő házak télen megközelíthetetlenné válnak, ami miatt csak nyaralónak használják őket. Mi is egy ilyen nyaralót kaptunk szállásunknak, egy amolyan igazi tótos fagerendás kis házat. Szimpatikus házigazdánk a barátai segítségével, finom lecsóval vendégelt meg bennünket. Vacsora után felkapaszkodtunk az utcánk tetejére (majdnem hanyatt estünk), majd tettünk egy sétát a faluban. A gerendaházas építészet megszokott kép Szlovákia hegyvidékein, de ezeket sötét rózsaszínűre és padlizsánszínűre festeni nem megszokott.

Itt ez a szokás, igazán vidámmá és meseszerűvé téve az összképet. Megnézve a helyi huculokat, megkóstolva sörüket, betértünk házigazdánk szintén rózsaszínes régi gerenda házához, ahol büszkén mutatta meg igaz szerelmét. Fából saját maga készítet furujáit, fujaráit, dudáit és más országokban gyűjtött hangszereit, amiken persze játszott is nekünk gyorsan valamit. De az egyik legfőbb büszkesége, hogy volt a kárpátaljai hucul népnél és hozott onnan viseletet, meg egy hosszú dudát fából. Utóbbi volt vagy 3 méteres. Ezt is megfújtuk. Igazán szép estét töltöttünk el ebben a barátságos légkörben, ezekkel a jószívű emberekkel.

Estére begyújtottunk a sparheltbe, zuhanyozni pedig a helyi forrásból egy fa vályúba csordogáló friss vízben tudtunk – nagyon hangulatos volt. Meg gyors is!

Szeptember 9. (hétfő)

Reggeli és nyergelés után irány Rozgovány! Félkörívben megkerülve a falut, mint a gólyák Északnak fordultunk. Mai társunk a szél lett, egész nap kísérve minket hegyre fel, völgybe le. Erdőszéli és út melletti régi keresztény kegyhelyek mutatták, hogy vallásos részre értünk. Egykor biztos szebb napokat látott települések tárultak elénk, fagerendás házak, csendes, ódon hangulat. Élmény volt bámészkodni, végiglovagolni az otthonok között, visszalépve az időben. A kilométerek múlásával kezdett átalakulni a táj is. Síkvidékre értünk, majd egy nagyvárosba. A sportpályánál megpihentünk, elfogyasztva hideg ebédünket. Továbbhaladva egy szép tó következett, majd Veronika szlovák vezetőnk az élre állt gyorsítva a lépésen. Tudtuk, már a kertek alatt vagyunk. 10 fős kis csapat várt minket, mi pedig lelkes vágtával háláltuk meg várakozásukat.   

Miután lovainknak finom ennivalóval, innivalóval, csemegével megköszöntük aznapi teljesítményüket, mi is elfoglaltuk a faluban szállásainkat. Itt is megtapasztaltuk újra azt a szeretetet és nyitottságot, amivel minden vendéglátónk fogadott mindenhol minket, bárhová is érkeztünk a három hét alatt. Vannak olyan dolgok a világon, amik képesek emberek, népek között hidat verni. Mi naponta bizonyosságot szereztünk, hogy egyértelműen a ló is ilyen. Besétálva a falu régi mozijában kialakított nagyon hangulatos kis étterembe elfogyasztottuk utunk egyik legkiadósabb vacsoráját. Később szóltak, hogy többen a környékről túlzott érdeklődést mutattak hátasaink irányában, így aztán két lovas társunk összefogva a minket kísérő szlovák természetvédelmi őrökkel, vigyázták éjszaka lovainkat és álmunkat. Köszönet nekik itt is ezért.

Szeptember 10. (kedd)

A már megismert kedvesség és bőség fogadott a reggelinknél is, amely után Rozgovány központjában elbúcsúztunk Veronika rokonaitól, barátaitól.

Ezt követően elindultunk Észak felé, a határ irányába. Utolsó napunkat kezdtük meg Szlovákiában, amin jó darabon elkísért minket mutatva az utat egy sportos kedves öregúr és a lánya, kerékpárral és egy kis kutyával, aki végig a kormányon és a vázon állt.

A határon való átkelés előtt még megálltunk Oblace-nél egy kis déli pihenőre, és a helyi vadászokkal jó hangulatban beszélgetve búcsúztunk el Szlovákiától, és lovagoltunk át Lengyelországba. Nagyjából 10 km-t lovagoltunk a határsávban, végül kiléptünk, és innen aszfaltúton folytattuk utunkat Tillich felé, megtanulva, hogy Lengyelországban mennyi az öt kilométer. Délután 5-kor megkérdeztük lengyel barátainkat, hogy mennyi van még hátra, azt mondták már csak öt kilométer. Utána fél óra múlva megkérdeztünk egy gazdát hogy mennyi van még hátra - öt kilométer. Majd egy újabb fél óra múlva jött egy tábla, hogy Tillich öt kilométer. Itt már mindenki nagyon nevetett. Hogy esőkabátjaink nehogy unatkozzanak, a mai napon hosszabb kihagyás után újra szolgálatba állítottuk őket is, bár szerencsére csak kisebb ijesztgetés volt az égiek részéről. Beértünk Tillichbe, ami egy nagyon hangulatos dél-lengyel hegyi kisváros, sí centrummal, szép parkokkal, sok turistával, ortodox építészettel. Az egész város arcára mosolyt csaltunk, nem győztünk integetni. Aznapi célállomásunk egy nagyon patinás lovas telepen volt a város közepén, minden épület fából, a tetőt tartó oszlopok faragott és festett emberi alakokat ábrázoltak. Egy újabb mesevilágba csöppentünk. Miután elláttuk lovainkat, irány a közeli szállás. Újabb gazdag vacsora lengyel módra, és átbeszélve az aznap szerzett rengeteg szép új élményt, nyugovóra tértünk.

h2_Gladyszow 169.jpg

Szeptember 11. (szerda)

Reggel megint „esőkabátos” napra ébredtünk. Nagy izgalommal keltünk, és valahogy a lovaink is türelmetlenebbül várták az indulást. Nem volt más hátra, mint, hogy a mai napon elérjük túránk végső állomását, Gladyszow városát, ahol a lengyel nemzeti hucul ménes állomásozik, és ahol ezen a hétvégén rendezik meg a XIX. Dni Huculskie Huculfesztivált, amelyre hivatalosak vagyunk mindannyian.

Tillichben reggelre megérkezett hozzánk újra lengyel lovas hölgyünk Goska, aki az utolsó nap vezette csapatunkat.Rendíthetetlenül haladt előre az egész nap szakadó esőben a csapat élén, bár Sárkány – akit már korábban is emlegettünk - ezt nem mindig tűrte. Akkor egy kicsit előre állt ő is. Nehéz és hosszú utunk volt, amelyet az időjárás mellett az sem könnyített meg, hogy rengetegszer ütköztünk villanypásztorokba út közben, melyek miatt minduntalan kisebb-nagyobb kerülőkre kényszerültünk. Utunk végéhez közeledve 4 villanypásztorból kiszökött tehén csatlakozott hozzánk, akiket végül vissza tudtuk szolgáltatni gazdájuknak.

Végül aztán 8 óra lovaglás után csak megláttuk Gladyszow körvonalait. Megérkezvén a méneshez, mindenki valami különös mosollyal és melegséggel ölelte meg a másikat, megköszönve az elmúlt három eltöltött hetet. Szerintem az arcunkon leguruló cseppek java része nem eső volt. Lenyergeltünk, elláttuk társainkat jó bőven minden jóval, áttöröltük őket finom puha szalmával és egy kicsit tovább maradtunk velük a Hucul Club istállójában. Nekünk természetes, de vannak akiknek biztos furcsa lenne látni, hogy egy ember beszél egy lóhoz. A ménes szívélyesen és bőségesen fogadott bennünket, vacsorával és egy kis fogadással készültek a vándorok tiszteletére. Nagyon jól esett a kedvességük és vendégszeretetük egy ilyen hosszú út végén!

Estefelé kamionnal átszállítottuk a lovakat a szállásunkra, ahol szintén istállóban kaptak elhelyezést. Bár a hucul remekül bírja a ridegtartást, sőt, ez a lételeme, mégis úgy tűnt, ezen az éjszakán semmi kivetni valójuk nem volt a száraz és puha szalmaágy iránt.

Mi pedig végre elmondhattuk, hogy megérkeztünk, célhoz értünk, és most már kerek egészként tekinthettünk vissza az elmúlt hetek kalandjaira, eseményeire, a mögöttünk álló kilométerekre.

Csütörtökön és pénteken két pihenőnapot tartottunk, kicsit regenerálódtunk, kisimultunk vendéglátóink körében. Képeket nézegettünk, utólagosan térképeket rajzolgattunk a pontos állomásokkal, egymásnak jókívánságokat irkálva rá. Az esték nevetéssel tánccal teltek, egyik népről sem lehet elmondani, hogy nem mulatós.

h5_Gladyszow 203.jpg

Szeptember 14. (szombat)

Eljött a nagy nap, csapatunk ünnepélyes érkezésének ideje a XIX. Dni Huculskie Huculfesztiválra. Délelőtt lovaink velünk együtt felvették ünneplős ruhájukat, majd nyergeltünk, és egy jó kis terepi 7 kilométeres lovaglással átmentünk az ünnepség helyszínére.

Délben kezdetét vette az ünnepség, trombitaszó, rengeteg ember és mindenki tapsol, van egy kedves szava és érintése, ahogy megyünk a szétnyíló tömegben. Felolvasták az általunk előző este összeírt néhol vicces statisztikát. Hány kilométert tettünk meg nagyjából, ebből mennyi ügetés, vágta, és gyalog, hány kiló széna, zab fogyott. Mekkora volt a legnagyobb szintkülönbség, hány méhtámadás volt, mennyi víz és sör fogyott három hét alatt. Sok!   

Kaptunk jó nagy serleget, rengeteg kézfogást és vállveregetést. Mi pedig megígértük, ha tehetjük, jövünk jövőre is.

Délután szlovák lovasaink indultak haza. Nem búcsúzkodtunk sokat, hozzászoktunk egymás között a kevés mozdulat és pár pillantás is mindent elárul. A magyar csapat maradt egész hétvégére, mivel hozzánk érkeztek versenyzőink, akikért szurkolhattunk tovább. Derekasan helyt álltak ők is.

Ott álltunk és néztük ezt a termetre nem túl nagy lovat, ami épp most érkezett meg egy kemény túráról, a másik hátán egy csepp kis lányka épp akadályokat ugrik át, odébb kicsivel kettő befogva maratonkocsiban vágtat hajtójával a nehéz rönk akadályok között, vagy épp díjhajtó kocsiban lépeget parádésan. A mai autós világban próbálnak a gyártók minél univerzálisabb autókat gyártani, legyen családbarát, vigyen el kicsit nehezebb terepen, keveset egyen, stb. Mi úgy véljük, jó Isten ezt már régen megalkotta, úgy hívják, hogy hucul!

Vasárnap délután a verseny végén mindenki együtt jött haza. Ami kifelé három hét volt, hazafelé három óra. Aznap este már mindenki a saját ágyában aludt.

Köszönetnyilvánítás

Élmény beszámolónk végére a legfontosabbat hagytuk, hogy megköszönjük mindazoknak akik tettek azért, hogy ezen a túrán hazánkat büszkén képviseljük magyar emberként, Magyarországon tenyésztett huculokkal.

Köszönjük Veress Balázsnak, az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság igazgatójának, hogy biztosította számunkra a lovakat, felszereléseket, technikai hátteret, és segített abban, hogy munkánk mellett el tudjunk jönni erre a túrára.

Köszönjük Boros Krisztián állomány vezetőnek, Felsőbükky Kata Noémi belovaglónak és az egész Kúria Lovasbázisnak, hogy segítettek a lovak kiválasztásában, az indulásban és többször menet közben.

Köszönjük Fülöp Zsolt állatorvosunknak, hogy vigyázta lovaink egészségét.

Köszönjük sofőrjeinknek, Bodnár Istvánnak, Simon Lajosnak és Farkas Jánosnak, hogy kísérték utunkat, segítették indulásunkat és érkezésünket, valamint segítettek a lovak körül.

Köszönjük Marosi Mariannának, aki nem csak a magyar szakasz megállóit szervezte, hanem mindennapi ügyes bajos dolgainkat intézte és segítette sajtóhátterünket is.

Köszönjük Gál Benedeknek és az összes vendéglátónknak minden országban.

Köszönjük családunknak, és munkatársainknak, akik segítették távolmaradásunk.

 

Tollba mondta: Mihalik Imre, Kondrát Tamás (ANPI)

Lejegyezte: Marosi Marianna (ANPI) és Mráz Edina

A ridegen tartott ménes egész évben megtekinthető a Jósvafőtől mintegy 1 km-re, északra található gergés-lápai legelőkön, lovaglásra pedig Jósvafőn, a Kúria Lovasbázis területén (Táncsics M. u. 1.) nyílik lehetőség. Mind fogatos, mind nyereg alatti programokat kínálunk, kicsiknek és nagyoknak egyaránt.
Bővebb információ: www.anp.hu

A bejegyzés trackback címe:

https://400km.blog.hu/api/trackback/id/tr545877806

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása