ANPI 2014.03.25. 08:54

Útinapló III. rész

Szeptember 4. (szerda)

 

A csodaszép Murányi-fennsíkon eltöltött éjszaka utáni ébresztőt követően ezen a napon meglátogatott bennünket Dr. Fülöp Zsolt állatorvosunk. Ellenőrizte a lovak egészségi állapotát, amelyben nem talált kivetni valót. Egy szlovák kovács is tiszteletét tette nálunk, aki pedig segítségünkre volt az esetlegesen megigazítani való vasak, paták rendbe tételében.

A kontroll után pedig útnak indultunk. Mai napi úti célunk, illetve éjszakai táborhelyünk Telgárd melletti western stílusú lovas tanya-fogadó volt.

Még a fennsíkon úgy esett, hogy találkoztunk az ott szabadon élő ménessel. Ez nem feltétlenül veszélytelen dolog, kis balszerencsével akármi baj is kisülhet egy ilyen találkozásból. A taktika, amely végül be is vált a problémák elkerülésére, nem volt túl bonyolult; amikor a ménes irányába haladva láttuk, hogy a lovak már „kiszúrtak” bennünket, irányt váltva az erdő felé, messziről, enyhe lassú vágtában kerültük ki a ménest. Így még nem kerültünk elég közel és elég sokáig a szemük elé ahhoz, hogy azon kezdjenek gondolkodni, vajon oda kellene-e jönniük hozzánk kíváncsiskodni?..

Az erdőbe érve meredek, sziklás hegyi úton haladtunk tovább. Fenyvesekkel és erdei tisztásokkal vegyes gyönyörű tájon haladtunk, kb. 1230 méterig kapaszkodva fel ezen a napon. A vadregényes út mellett terpeszkedő sáros dagonyákban medve és farkas lábnyomokat is láttunk.

Sokat vezettük a lovainkat ezen a szakaszon a meredek lejtőkön haladva, a hevedereken lazítva egy kicsit. Egyszer csak azonban mind több társunk kezdett idegesen a feje felett a levegőbe csapkodni. Az előző napok tapasztalataiból már tudtuk, ennek fele sem tréfa; vadméhek találtak ránk ismét. Elhangzott a vezényszó; lóra! Gyors hevederhúzás után mindenki nyeregben volt, és szinte azonnal beugrattunk vágtába. Az erdőben még lassan haladtunk, de mégis tempósabban szökve a méhek elől, mint lépésben tehettük volna. Kiérve a korábbi széldöntések által nyílt tereppé varázsolt hegygerincre, látva, hogy egyben van a csapat, gyorsítottunk, hogy végleg elhagyjuk üldözőinket. Sokáig azonban még mindig hallottuk a sor végén lévőket jajongani az őket ért támadások miatt, úgyhogy menni kellett tovább.

Lovaink rendkívül ügyesen, és figyelmesen haladtak, szükség szerint gyorsabban vagy lassabban, még ha pocsolyákkal, vagy kövekkel tarkított útszakaszra értünk is velük. Jobbról-balról, vagy éppen ugorva kerülgették az akadályokat, maguktól tették a dolgukat. A veszély elmúltával lassítottunk a tempón. Megállva és átgondolva a mögöttünk álló utat, nagyjából 6 km-esre becsültük ezt a méhek által kikényszerített vágta szakaszt. A méhek rendkívül kitartóak voltak, bizonyára néhány a ruhánkba is belecsimpaszkodott, mert volt, akit épp a vágta vége felé érte a szúrás. De azért csak sikerült lerázni őket, és ismét szerencsésen, nagyobb baj nélkül megúszni a találkozást. Estére meg is érkeztünk szálláshelyünkre, ahol a lovakat már várta a villanypásztoros karám, minket pedig a szállásunk.

Vacsoránk elköltése közben kiderült, hogy a következő napi úti célunkhoz, a Mlinki-tóhoz szervezett szállásunkat visszamondták, így egyelőre nem volt hol aludnunk a környéken. Gonda Milán, a helyi vezetőnk felvetette, hogy ne is keressünk mást, hanem tegyük meg egy nap alatt az utat egészen Poracig. Ez azonban 75 km-t jelentett volna, ami túl hosszúnak ígérkezett – ezért végül abban maradtunk, hogy megpróbálunk másik szálláshelyet keríteni Mlinki környékén…

IMG_9723_min.JPG

Szeptember 5. (csütörtök)

A Mlinki-tóig viszont csupán kényelmes 28 km volt az út, így reggel nyugalmasan készültünk össze és indultunk útnak.

A terep, bár nem volt hosszú, éppen könnyűnek sem volt mondható! A turistaút, amely a legrövidebben vezet át Telgárdtól a tóig, meg volt tűzdelve olyan szakaszokkal, amelyek a lovaknak túl keskenyek, vagy egyszerűen alkalmatlanok voltak, mint például a láncos átjárók. Így másfelé kellett mennünk, ez a kitérő pedig kb. 8-10 km-rel hosszabbította meg az utunk. A dobsinai jégbarlang irányában haladtunk, és végül a Dedinki-tóhoz lyukadtunk ki dél felől, majd innen lovagoltunk át Mlinkibe. A településre érve egy vasúti átjáró fogadott bennünket, amely nem csak, hogy egy sötét és nem túl bizalomgerjesztő „fekete lyuk” a lovak számára, de ráadásul tele volt hordva fadarabokkal, fenyőgerendákkal is. Lovainknak tehát be kellett gyalogolni a félhomályba, és átléptetni az akadályok között. Talán nem okozok meglepetést, ha azt mondom, nem volt kétséges egy percig sem, hogy átjutunk-e a túloldalra huculjaink hátán, akik könnyedén és ügyesen oldották meg ezt a feladatot is.

Ezt követte alig párszáz méter múlva egy szlovák hegyi patakok feletti átkelésre igen gyakran épített vashíd. Dübörgő, szűkös fémszerkezet, alattunk pedig a víz. Itt volt, aki átvezette a lovát, volt, aki háton haladt át, de szintúgy semmilyen fennakadás nem történt. Ezután már, némi aszfalton lépdelés után megérkeztünk Mlinkibe. Ahhoz képest, hogy rögtönzött módon kaptunk végül szálláshelyet, ez volt az egyik legjobb, szinte luxus szállás az egész túra során. Fenséges vacsorával, majd reggelivel láttak el bennünket, és lovaink is jó helyet és legelőt kaptak ideiglenes, villanypásztorral lehatárolt karámjaikban.

Szeptember 6. (péntek)

Ezen a napon mozgalmas, változatos tereplovaglással jutottunk el Poracig. Bedőlt fákon léptettünk át, félig kidőlt fák alatt hajlongtunk, gazban-bozótban, vagy éppen villanypásztor közé zárt tehéncsordák között haladtunk, amerre az út vitt bennünket. Út közben érintettünk néhány tipikus szlovák kistelepülést is.

Poracot elérve elhaladtunk a bányatelep mellett, tovább a szállásunk felé, amely a síközponthoz tartozott, a téli sportok szerelmeseit kiszolgálva a szezonban. Megérkezésünk tiszteletére az üdülő központ tulajdonosa a település történetét ismertette, ezután bemutatta saját sörfőzdéjét. Csapatunk egyhangúan megjegyezte, hogy a jósvafői vizek egy részéből is érdemes volna ilyen „varázsitalt” készíteni.

Akit szólított a család, avagy a kötelesség, annak mostani pihenőnk során volt alkalma hazatérni egy rövidke időre. Az utolsó hétre pedig Kondrát Tamás is visszatért körünkbe, hogy újra lóra ülve folytassa velünk az utat, illetve az újabb sofőr-cserének is eljött az ideje, a friss váltás Farkas János személyében érkezett meg a táborhelyre szombat reggelre.

Szeptember 7. (szombat)

Az aznapi úti cél Szepesváralja volt. A kb 30 km-re tervezett táv nem volt túlságosan megterhelő. Elhagyva Poracot páratlan panoráma tárult a csapat szeme elé. Iglo környéke varázslatos szépségével kényeztette a szemeinket. Miután kigyönyörködtük benne magunkat, meredek erdei ösvényeken és faluszéli tisztásokon meneteltünk tovább.

Már csaknem beértünk Szepesváraljára, mikor kissé eltérített utunkból a sűrű bozótos, és egy magas partszakasz, ami miatt meghiúsult a patakon történő átkelésünk. Hogy alkalmasabb helyet találjunk, jó darabig olyan bozótosban kellett haladnunk, ahol még egy öreg vadkan is sziszegne! Szó szerint lovaink nyakára hasalva, vakon rájuk bízva magunkat haladtunk méterről-méterre. Valószínűtlenül hosszú szakasznak tűnt ez, de végül csak megpillantottuk Szepesváralját, és megfelelő helyet találtunk a tőle elválasztó patakon történő átkelésre.

Mielőtt a szállásunkra mentünk volna, természetesen ellovagoltunk a várhoz. Felemelő érzés volt átlovagolni annak a várnak a kapuján, mely egykor Közép-Európa legnagyobb erődítménye volt. Többször cserélt gazdát, de a legnagyobb kárt mégsem ez, vagy az idő viharai tették benne, hanem saját pálinkafőzdéje, ami egyszer felrobbant. Ekkor majdnem az egész vár leégett. Az ódon falak közt lovagolva kérdőn ránk pillantó turistákkal találkoztunk, akik az első meglepetés után szívélyesen fogadtak bennünket, és már gyűltek is a lovak köré, hogy hadd simogassák őket, hadd üljenek fel a hátukra egy kicsikét, vagy éppen hadd fényképezkedjenek le velük. Még az időközben megérkező rendőröknek is meglágyult a szíve, mikor nemzeti parkos kollégáink elmagyarázták nekik, kik is vagyunk mi, és mit keresünk errefelé. Ők is sok szerencsét kívántak nekünk az úthoz.

Még kicsit maradtunk, lovainkról gyönyörködtünk a „várhegy” által nyújtotta kilátásban, a  szemközti domboldalon a város fölé magasodó, magas fallal körülvett Székesegyház (az ő Pannonhalmájuk) pompájában. Közben fentről lenézve a másik oldalon elméletben próbáltuk megoldani a holnapi nap újabb egyedi kihívását. Át kell kelnünk a Poprád-Eperjes közötti autópálya szakasz alatt vagy fölött.  Aztán lassan búcsút intettünk a várnak, de nem kellett messzire mennünk, hogy eljussunk aznapi szállásunkra, ami a vár tövében lévő panzió volt. Újabb mesés vacsora, még Bence is talált magának fogára valót, (olyan válogatós, végig attól féltünk, hogy valahol végelgyengülésben elveszítjük) és sörözés a teraszon megcsodálva a vár esti fényeit. Megosztva egymással gondolatainkat, és azt, hogy milyen érzés volt az ódon várfalak között hallgatni lovaink kopogó lépteinek visszhangját. Egy újabb hely, ahol megfogadtuk ide visszajövünk, újra átélni ezt az időutazást, amivel gazdagabban tértünk nyugovóra.

Folytatása következik.

Tollba mondta: Mihalik Imre, Kondrát Tamás (ANPI)

Lejegyezte: Marosi Marianna (ANPI) és Mráz Edina

A ridegen tartott ménes egész évben megtekinthető a Jósvafőtől mintegy 1 km-re, északra található gergés-lápai legelőkön, lovaglásra pedig Jósvafőn, a Kúria Lovasbázis területén (Táncsics M. u. 1.) nyílik lehetőség. Mind fogatos, mind nyereg alatti programokat kínálunk, kicsiknek és nagyoknak egyaránt.
Bővebb információ: www.anp.hu

A bejegyzés trackback címe:

https://400km.blog.hu/api/trackback/id/tr115877786

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.