Szeptember 8. (vasárnap)

Tegnap érkeztünk meg Szepesváraljára, ahol azzal a csodálatos élménnyel zárhattuk a napot, hogy fellovagolhattunk a vár ódon falai közé. Mikor ma reggel tovább indultunk, ugyanezeket a műemléki falakat megkerülve vettünk búcsút a történelem eme méltóságteljes darabjától, és a településtől egyaránt. Az úti cél Brutovce volt.

Erre a napra is jutott a civilizáció okozta kihívásokból; át kellett kelnünk az Eperjest és Popradot összekötő autópálya alatt. Ilyet sem igazán csináltunk még annak előtte, ám a huculok nem vették zokon a fejük felett dübörgő autók mérhetetlen zaját sem. Ismét jól vizsgáztak, ahogy utunk során eddig mindig, bármilyen feladat elé állítottuk is őket.

Folyamatosan felfelé haladva, érintetlen erdőségben találtuk magunkat, ahol puha moha takarón lépdeltek négylábú társaink. Azt találgattuk, hogy azon a meredek vadcsapáson, amin éppen haladunk, előttünk valaha járt e már valaki lóval?  Figyelmünk kalandozásának hirtelen az vetett véget, amikor észrevettük, hogy lovaink egyszerre jobban figyelnek. Hamar kiderült az oka. Olyan meredekre tévedtünk, aminek oldalában haladva bal kezünkkel meg tudtuk magunk mellett érinteni a hegyoldalt, jobbra magunk alá nézve a mélységbe senki nem ficánkolt többet a nyeregben. Nagy lett a csend. Egyetlen botlás és nagy a baj. Hála társainknak ezen is túljutottunk, főleg a lányok, de mi fiúk is visongva ennek hangot adva, ráborulva lovainkra simogatva, csókolgatva megköszönve nekik ügyességüket.   

Vacsorára érkeztünk remek kis lovainkkal a hegyi faluba, amelynek egy elhagyatott része szolgált szálláshelyünkül. Ez a településrész olyan meredek hegyoldalra épült, hogy az itt lévő házak télen megközelíthetetlenné válnak, ami miatt csak nyaralónak használják őket. Mi is egy ilyen nyaralót kaptunk szállásunknak, egy amolyan igazi tótos fagerendás kis házat. Szimpatikus házigazdánk a barátai segítségével, finom lecsóval vendégelt meg bennünket. Vacsora után felkapaszkodtunk az utcánk tetejére (majdnem hanyatt estünk), majd tettünk egy sétát a faluban. A gerendaházas építészet megszokott kép Szlovákia hegyvidékein, de ezeket sötét rózsaszínűre és padlizsánszínűre festeni nem megszokott.

Itt ez a szokás, igazán vidámmá és meseszerűvé téve az összképet. Megnézve a helyi huculokat, megkóstolva sörüket, betértünk házigazdánk szintén rózsaszínes régi gerenda házához, ahol büszkén mutatta meg igaz szerelmét. Fából saját maga készítet furujáit, fujaráit, dudáit és más országokban gyűjtött hangszereit, amiken persze játszott is nekünk gyorsan valamit. De az egyik legfőbb büszkesége, hogy volt a kárpátaljai hucul népnél és hozott onnan viseletet, meg egy hosszú dudát fából. Utóbbi volt vagy 3 méteres. Ezt is megfújtuk. Igazán szép estét töltöttünk el ebben a barátságos légkörben, ezekkel a jószívű emberekkel.

Estére begyújtottunk a sparheltbe, zuhanyozni pedig a helyi forrásból egy fa vályúba csordogáló friss vízben tudtunk – nagyon hangulatos volt. Meg gyors is!

Szeptember 9. (hétfő)

Reggeli és nyergelés után irány Rozgovány! Félkörívben megkerülve a falut, mint a gólyák Északnak fordultunk. Mai társunk a szél lett, egész nap kísérve minket hegyre fel, völgybe le. Erdőszéli és út melletti régi keresztény kegyhelyek mutatták, hogy vallásos részre értünk. Egykor biztos szebb napokat látott települések tárultak elénk, fagerendás házak, csendes, ódon hangulat. Élmény volt bámészkodni, végiglovagolni az otthonok között, visszalépve az időben. A kilométerek múlásával kezdett átalakulni a táj is. Síkvidékre értünk, majd egy nagyvárosba. A sportpályánál megpihentünk, elfogyasztva hideg ebédünket. Továbbhaladva egy szép tó következett, majd Veronika szlovák vezetőnk az élre állt gyorsítva a lépésen. Tudtuk, már a kertek alatt vagyunk. 10 fős kis csapat várt minket, mi pedig lelkes vágtával háláltuk meg várakozásukat.   

Miután lovainknak finom ennivalóval, innivalóval, csemegével megköszöntük aznapi teljesítményüket, mi is elfoglaltuk a faluban szállásainkat. Itt is megtapasztaltuk újra azt a szeretetet és nyitottságot, amivel minden vendéglátónk fogadott mindenhol minket, bárhová is érkeztünk a három hét alatt. Vannak olyan dolgok a világon, amik képesek emberek, népek között hidat verni. Mi naponta bizonyosságot szereztünk, hogy egyértelműen a ló is ilyen. Besétálva a falu régi mozijában kialakított nagyon hangulatos kis étterembe elfogyasztottuk utunk egyik legkiadósabb vacsoráját. Később szóltak, hogy többen a környékről túlzott érdeklődést mutattak hátasaink irányában, így aztán két lovas társunk összefogva a minket kísérő szlovák természetvédelmi őrökkel, vigyázták éjszaka lovainkat és álmunkat. Köszönet nekik itt is ezért.

Szeptember 10. (kedd)

A már megismert kedvesség és bőség fogadott a reggelinknél is, amely után Rozgovány központjában elbúcsúztunk Veronika rokonaitól, barátaitól.

Ezt követően elindultunk Észak felé, a határ irányába. Utolsó napunkat kezdtük meg Szlovákiában, amin jó darabon elkísért minket mutatva az utat egy sportos kedves öregúr és a lánya, kerékpárral és egy kis kutyával, aki végig a kormányon és a vázon állt.

A határon való átkelés előtt még megálltunk Oblace-nél egy kis déli pihenőre, és a helyi vadászokkal jó hangulatban beszélgetve búcsúztunk el Szlovákiától, és lovagoltunk át Lengyelországba. Nagyjából 10 km-t lovagoltunk a határsávban, végül kiléptünk, és innen aszfaltúton folytattuk utunkat Tillich felé, megtanulva, hogy Lengyelországban mennyi az öt kilométer. Délután 5-kor megkérdeztük lengyel barátainkat, hogy mennyi van még hátra, azt mondták már csak öt kilométer. Utána fél óra múlva megkérdeztünk egy gazdát hogy mennyi van még hátra - öt kilométer. Majd egy újabb fél óra múlva jött egy tábla, hogy Tillich öt kilométer. Itt már mindenki nagyon nevetett. Hogy esőkabátjaink nehogy unatkozzanak, a mai napon hosszabb kihagyás után újra szolgálatba állítottuk őket is, bár szerencsére csak kisebb ijesztgetés volt az égiek részéről. Beértünk Tillichbe, ami egy nagyon hangulatos dél-lengyel hegyi kisváros, sí centrummal, szép parkokkal, sok turistával, ortodox építészettel. Az egész város arcára mosolyt csaltunk, nem győztünk integetni. Aznapi célállomásunk egy nagyon patinás lovas telepen volt a város közepén, minden épület fából, a tetőt tartó oszlopok faragott és festett emberi alakokat ábrázoltak. Egy újabb mesevilágba csöppentünk. Miután elláttuk lovainkat, irány a közeli szállás. Újabb gazdag vacsora lengyel módra, és átbeszélve az aznap szerzett rengeteg szép új élményt, nyugovóra tértünk.

Szeptember 11. (szerda)

Reggel megint „esőkabátos” napra ébredtünk. Nagy izgalommal keltünk, és valahogy a lovaink is türelmetlenebbül várták az indulást. Nem volt más hátra, mint, hogy a mai napon elérjük túránk végső állomását, Gladyszow városát, ahol a lengyel nemzeti hucul ménes állomásozik, és ahol ezen a hétvégén rendezik meg a XIX. Dni Huculskie Huculfesztivált, amelyre hivatalosak vagyunk mindannyian.

Tillichben reggelre megérkezett hozzánk újra lengyel lovas hölgyünk Goska, aki az utolsó nap vezette csapatunkat.Rendíthetetlenül haladt előre az egész nap szakadó esőben a csapat élén, bár Sárkány – akit már korábban is emlegettünk - ezt nem mindig tűrte. Akkor egy kicsit előre állt ő is. Nehéz és hosszú utunk volt, amelyet az időjárás mellett az sem könnyített meg, hogy rengetegszer ütköztünk villanypásztorokba út közben, melyek miatt minduntalan kisebb-nagyobb kerülőkre kényszerültünk. Utunk végéhez közeledve 4 villanypásztorból kiszökött tehén csatlakozott hozzánk, akiket végül vissza tudtuk szolgáltatni gazdájuknak.

Végül aztán 8 óra lovaglás után csak megláttuk Gladyszow körvonalait. Megérkezvén a méneshez, mindenki valami különös mosollyal és melegséggel ölelte meg a másikat, megköszönve az elmúlt három eltöltött hetet. Szerintem az arcunkon leguruló cseppek java része nem eső volt. Lenyergeltünk, elláttuk társainkat jó bőven minden jóval, áttöröltük őket finom puha szalmával és egy kicsit tovább maradtunk velük a Hucul Club istállójában. Nekünk természetes, de vannak akiknek biztos furcsa lenne látni, hogy egy ember beszél egy lóhoz. A ménes szívélyesen és bőségesen fogadott bennünket, vacsorával és egy kis fogadással készültek a vándorok tiszteletére. Nagyon jól esett a kedvességük és vendégszeretetük egy ilyen hosszú út végén!

Estefelé kamionnal átszállítottuk a lovakat a szállásunkra, ahol szintén istállóban kaptak elhelyezést. Bár a hucul remekül bírja a ridegtartást, sőt, ez a lételeme, mégis úgy tűnt, ezen az éjszakán semmi kivetni valójuk nem volt a száraz és puha szalmaágy iránt.

Mi pedig végre elmondhattuk, hogy megérkeztünk, célhoz értünk, és most már kerek egészként tekinthettünk vissza az elmúlt hetek kalandjaira, eseményeire, a mögöttünk álló kilométerekre.

Csütörtökön és pénteken két pihenőnapot tartottunk, kicsit regenerálódtunk, kisimultunk vendéglátóink körében. Képeket nézegettünk, utólagosan térképeket rajzolgattunk a pontos állomásokkal, egymásnak jókívánságokat irkálva rá. Az esték nevetéssel tánccal teltek, egyik népről sem lehet elmondani, hogy nem mulatós.

Szeptember 14. (szombat)

Eljött a nagy nap, csapatunk ünnepélyes érkezésének ideje a XIX. Dni Huculskie Huculfesztiválra. Délelőtt lovaink velünk együtt felvették ünneplős ruhájukat, majd nyergeltünk, és egy jó kis terepi 7 kilométeres lovaglással átmentünk az ünnepség helyszínére.

Délben kezdetét vette az ünnepség, trombitaszó, rengeteg ember és mindenki tapsol, van egy kedves szava és érintése, ahogy megyünk a szétnyíló tömegben. Felolvasták az általunk előző este összeírt néhol vicces statisztikát. Hány kilométert tettünk meg nagyjából, ebből mennyi ügetés, vágta, és gyalog, hány kiló széna, zab fogyott. Mekkora volt a legnagyobb szintkülönbség, hány méhtámadás volt, mennyi víz és sör fogyott három hét alatt. Sok!   

Kaptunk jó nagy serleget, rengeteg kézfogást és vállveregetést. Mi pedig megígértük, ha tehetjük, jövünk jövőre is.

Délután szlovák lovasaink indultak haza. Nem búcsúzkodtunk sokat, hozzászoktunk egymás között a kevés mozdulat és pár pillantás is mindent elárul. A magyar csapat maradt egész hétvégére, mivel hozzánk érkeztek versenyzőink, akikért szurkolhattunk tovább. Derekasan helyt álltak ők is.

Ott álltunk és néztük ezt a termetre nem túl nagy lovat, ami épp most érkezett meg egy kemény túráról, a másik hátán egy csepp kis lányka épp akadályokat ugrik át, odébb kicsivel kettő befogva maratonkocsiban vágtat hajtójával a nehéz rönk akadályok között, vagy épp díjhajtó kocsiban lépeget parádésan. A mai autós világban próbálnak a gyártók minél univerzálisabb autókat gyártani, legyen családbarát, vigyen el kicsit nehezebb terepen, keveset egyen, stb. Mi úgy véljük, jó Isten ezt már régen megalkotta, úgy hívják, hogy hucul!

Vasárnap délután a verseny végén mindenki együtt jött haza. Ami kifelé három hét volt, hazafelé három óra. Aznap este már mindenki a saját ágyában aludt.

Köszönetnyilvánítás

Élmény beszámolónk végére a legfontosabbat hagytuk, hogy megköszönjük mindazoknak akik tettek azért, hogy ezen a túrán hazánkat büszkén képviseljük magyar emberként, Magyarországon tenyésztett huculokkal.

Köszönjük Veress Balázsnak, az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság igazgatójának, hogy biztosította számunkra a lovakat, felszereléseket, technikai hátteret, és segített abban, hogy munkánk mellett el tudjunk jönni erre a túrára.

Köszönjük Boros Krisztián állomány vezetőnek, Felsőbükky Kata Noémi belovaglónak és az egész Kúria Lovasbázisnak, hogy segítettek a lovak kiválasztásában, az indulásban és többször menet közben.

Köszönjük Fülöp Zsolt állatorvosunknak, hogy vigyázta lovaink egészségét.

Köszönjük sofőrjeinknek, Bodnár Istvánnak, Simon Lajosnak és Farkas Jánosnak, hogy kísérték utunkat, segítették indulásunkat és érkezésünket, valamint segítettek a lovak körül.

Köszönjük Marosi Mariannának, aki nem csak a magyar szakasz megállóit szervezte, hanem mindennapi ügyes bajos dolgainkat intézte és segítette sajtóhátterünket is.

Köszönjük Gál Benedeknek és az összes vendéglátónknak minden országban.

Köszönjük családunknak, és munkatársainknak, akik segítették távolmaradásunk.

Tollba mondta: Mihalik Imre, Kondrát Tamás (ANPI)

Lejegyezte: Marosi Marianna (ANPI) és Mráz Edina

A ridegen tartott ménes egész évben megtekinthető a Jósvafőtől mintegy 1 km-re, északra található gergés-lápai legelőkön, lovaglásra pedig Jósvafőn, a Kúria Lovasbázis területén (Táncsics M. u. 1.) nyílik lehetőség. Mind fogatos, mind nyereg alatti programokat kínálunk, kicsiknek és nagyoknak egyaránt.
Bővebb információ: www.anp.hu

Szeptember 4. (szerda)

A csodaszép Murányi-fennsíkon eltöltött éjszaka utáni ébresztőt követően ezen a napon meglátogatott bennünket Dr. Fülöp Zsolt állatorvosunk. Ellenőrizte a lovak egészségi állapotát, amelyben nem talált kivetni valót. Egy szlovák kovács is tiszteletét tette nálunk, aki pedig segítségünkre volt az esetlegesen megigazítani való vasak, paták rendbe tételében.

A kontroll után pedig útnak indultunk. Mai napi úti célunk, illetve éjszakai táborhelyünk Telgárd melletti western stílusú lovas tanya-fogadó volt.

Még a fennsíkon úgy esett, hogy találkoztunk az ott szabadon élő ménessel. Ez nem feltétlenül veszélytelen dolog, kis balszerencsével akármi baj is kisülhet egy ilyen találkozásból. A taktika, amely végül be is vált a problémák elkerülésére, nem volt túl bonyolult; amikor a ménes irányába haladva láttuk, hogy a lovak már „kiszúrtak” bennünket, irányt váltva az erdő felé, messziről, enyhe lassú vágtában kerültük ki a ménest. Így még nem kerültünk elég közel és elég sokáig a szemük elé ahhoz, hogy azon kezdjenek gondolkodni, vajon oda kellene-e jönniük hozzánk kíváncsiskodni?..

Az erdőbe érve meredek, sziklás hegyi úton haladtunk tovább. Fenyvesekkel és erdei tisztásokkal vegyes gyönyörű tájon haladtunk, kb. 1230 méterig kapaszkodva fel ezen a napon. A vadregényes út mellett terpeszkedő sáros dagonyákban medve és farkas lábnyomokat is láttunk.

Sokat vezettük a lovainkat ezen a szakaszon a meredek lejtőkön haladva, a hevedereken lazítva egy kicsit. Egyszer csak azonban mind több társunk kezdett idegesen a feje felett a levegőbe csapkodni. Az előző napok tapasztalataiból már tudtuk, ennek fele sem tréfa; vadméhek találtak ránk ismét. Elhangzott a vezényszó; lóra! Gyors hevederhúzás után mindenki nyeregben volt, és szinte azonnal beugrattunk vágtába. Az erdőben még lassan haladtunk, de mégis tempósabban szökve a méhek elől, mint lépésben tehettük volna. Kiérve a korábbi széldöntések által nyílt tereppé varázsolt hegygerincre, látva, hogy egyben van a csapat, gyorsítottunk, hogy végleg elhagyjuk üldözőinket. Sokáig azonban még mindig hallottuk a sor végén lévőket jajongani az őket ért támadások miatt, úgyhogy menni kellett tovább.

Lovaink rendkívül ügyesen, és figyelmesen haladtak, szükség szerint gyorsabban vagy lassabban, még ha pocsolyákkal, vagy kövekkel tarkított útszakaszra értünk is velük. Jobbról-balról, vagy éppen ugorva kerülgették az akadályokat, maguktól tették a dolgukat. A veszély elmúltával lassítottunk a tempón. Megállva és átgondolva a mögöttünk álló utat, nagyjából 6 km-esre becsültük ezt a méhek által kikényszerített vágta szakaszt. A méhek rendkívül kitartóak voltak, bizonyára néhány a ruhánkba is belecsimpaszkodott, mert volt, akit épp a vágta vége felé érte a szúrás. De azért csak sikerült lerázni őket, és ismét szerencsésen, nagyobb baj nélkül megúszni a találkozást. Estére meg is érkeztünk szálláshelyünkre, ahol a lovakat már várta a villanypásztoros karám, minket pedig a szállásunk.

Vacsoránk elköltése közben kiderült, hogy a következő napi úti célunkhoz, a Mlinki-tóhoz szervezett szállásunkat visszamondták, így egyelőre nem volt hol aludnunk a környéken. Gonda Milán, a helyi vezetőnk felvetette, hogy ne is keressünk mást, hanem tegyük meg egy nap alatt az utat egészen Poracig. Ez azonban 75 km-t jelentett volna, ami túl hosszúnak ígérkezett – ezért végül abban maradtunk, hogy megpróbálunk másik szálláshelyet keríteni Mlinki környékén…

Szeptember 5. (csütörtök)

A Mlinki-tóig viszont csupán kényelmes 28 km volt az út, így reggel nyugalmasan készültünk össze és indultunk útnak.

A terep, bár nem volt hosszú, éppen könnyűnek sem volt mondható! A turistaút, amely a legrövidebben vezet át Telgárdtól a tóig, meg volt tűzdelve olyan szakaszokkal, amelyek a lovaknak túl keskenyek, vagy egyszerűen alkalmatlanok voltak, mint például a láncos átjárók. Így másfelé kellett mennünk, ez a kitérő pedig kb. 8-10 km-rel hosszabbította meg az utunk. A dobsinai jégbarlang irányában haladtunk, és végül a Dedinki-tóhoz lyukadtunk ki dél felől, majd innen lovagoltunk át Mlinkibe. A településre érve egy vasúti átjáró fogadott bennünket, amely nem csak, hogy egy sötét és nem túl bizalomgerjesztő „fekete lyuk” a lovak számára, de ráadásul tele volt hordva fadarabokkal, fenyőgerendákkal is. Lovainknak tehát be kellett gyalogolni a félhomályba, és átléptetni az akadályok között. Talán nem okozok meglepetést, ha azt mondom, nem volt kétséges egy percig sem, hogy átjutunk-e a túloldalra huculjaink hátán, akik könnyedén és ügyesen oldották meg ezt a feladatot is.

Ezt követte alig párszáz méter múlva egy szlovák hegyi patakok feletti átkelésre igen gyakran épített vashíd. Dübörgő, szűkös fémszerkezet, alattunk pedig a víz. Itt volt, aki átvezette a lovát, volt, aki háton haladt át, de szintúgy semmilyen fennakadás nem történt. Ezután már, némi aszfalton lépdelés után megérkeztünk Mlinkibe. Ahhoz képest, hogy rögtönzött módon kaptunk végül szálláshelyet, ez volt az egyik legjobb, szinte luxus szállás az egész túra során. Fenséges vacsorával, majd reggelivel láttak el bennünket, és lovaink is jó helyet és legelőt kaptak ideiglenes, villanypásztorral lehatárolt karámjaikban.

Szeptember 6. (péntek)

Ezen a napon mozgalmas, változatos tereplovaglással jutottunk el Poracig. Bedőlt fákon léptettünk át, félig kidőlt fák alatt hajlongtunk, gazban-bozótban, vagy éppen villanypásztor közé zárt tehéncsordák között haladtunk, amerre az út vitt bennünket. Út közben érintettünk néhány tipikus szlovák kistelepülést is.

Poracot elérve elhaladtunk a bányatelep mellett, tovább a szállásunk felé, amely a síközponthoz tartozott, a téli sportok szerelmeseit kiszolgálva a szezonban. Megérkezésünk tiszteletére az üdülő központ tulajdonosa a település történetét ismertette, ezután bemutatta saját sörfőzdéjét. Csapatunk egyhangúan megjegyezte, hogy a jósvafői vizek egy részéből is érdemes volna ilyen „varázsitalt” készíteni.

Akit szólított a család, avagy a kötelesség, annak mostani pihenőnk során volt alkalma hazatérni egy rövidke időre. Az utolsó hétre pedig Kondrát Tamás is visszatért körünkbe, hogy újra lóra ülve folytassa velünk az utat, illetve az újabb sofőr-cserének is eljött az ideje, a friss váltás Farkas János személyében érkezett meg a táborhelyre szombat reggelre.

Szeptember 7. (szombat)

Az aznapi úti cél Szepesváralja volt. A kb 30 km-re tervezett táv nem volt túlságosan megterhelő. Elhagyva Poracot páratlan panoráma tárult a csapat szeme elé. Iglo környéke varázslatos szépségével kényeztette a szemeinket. Miután kigyönyörködtük benne magunkat, meredek erdei ösvényeken és faluszéli tisztásokon meneteltünk tovább.

Már csaknem beértünk Szepesváraljára, mikor kissé eltérített utunkból a sűrű bozótos, és egy magas partszakasz, ami miatt meghiúsult a patakon történő átkelésünk. Hogy alkalmasabb helyet találjunk, jó darabig olyan bozótosban kellett haladnunk, ahol még egy öreg vadkan is sziszegne! Szó szerint lovaink nyakára hasalva, vakon rájuk bízva magunkat haladtunk méterről-méterre. Valószínűtlenül hosszú szakasznak tűnt ez, de végül csak megpillantottuk Szepesváralját, és megfelelő helyet találtunk a tőle elválasztó patakon történő átkelésre.

Mielőtt a szállásunkra mentünk volna, természetesen ellovagoltunk a várhoz. Felemelő érzés volt átlovagolni annak a várnak a kapuján, mely egykor Közép-Európa legnagyobb erődítménye volt. Többször cserélt gazdát, de a legnagyobb kárt mégsem ez, vagy az idő viharai tették benne, hanem saját pálinkafőzdéje, ami egyszer felrobbant. Ekkor majdnem az egész vár leégett. Az ódon falak közt lovagolva kérdőn ránk pillantó turistákkal találkoztunk, akik az első meglepetés után szívélyesen fogadtak bennünket, és már gyűltek is a lovak köré, hogy hadd simogassák őket, hadd üljenek fel a hátukra egy kicsikét, vagy éppen hadd fényképezkedjenek le velük. Még az időközben megérkező rendőröknek is meglágyult a szíve, mikor nemzeti parkos kollégáink elmagyarázták nekik, kik is vagyunk mi, és mit keresünk errefelé. Ők is sok szerencsét kívántak nekünk az úthoz.

Még kicsit maradtunk, lovainkról gyönyörködtünk a „várhegy” által nyújtotta kilátásban, a  szemközti domboldalon a város fölé magasodó, magas fallal körülvett Székesegyház (az ő Pannonhalmájuk) pompájában. Közben fentről lenézve a másik oldalon elméletben próbáltuk megoldani a holnapi nap újabb egyedi kihívását. Át kell kelnünk a Poprád-Eperjes közötti autópálya szakasz alatt vagy fölött.  Aztán lassan búcsút intettünk a várnak, de nem kellett messzire mennünk, hogy eljussunk aznapi szállásunkra, ami a vár tövében lévő panzió volt. Újabb mesés vacsora, még Bence is talált magának fogára valót, (olyan válogatós, végig attól féltünk, hogy valahol végelgyengülésben elveszítjük) és sörözés a teraszon megcsodálva a vár esti fényeit. Megosztva egymással gondolatainkat, és azt, hogy milyen érzés volt az ódon várfalak között hallgatni lovaink kopogó lépteinek visszhangját. Egy újabb hely, ahol megfogadtuk ide visszajövünk, újra átélni ezt az időutazást, amivel gazdagabban tértünk nyugovóra.

Folytatása következik.

Tollba mondta: Mihalik Imre, Kondrát Tamás (ANPI)

Lejegyezte: Marosi Marianna (ANPI) és Mráz Edina

A ridegen tartott ménes egész évben megtekinthető a Jósvafőtől mintegy 1 km-re, északra található gergés-lápai legelőkön, lovaglásra pedig Jósvafőn, a Kúria Lovasbázis területén (Táncsics M. u. 1.) nyílik lehetőség. Mind fogatos, mind nyereg alatti programokat kínálunk, kicsiknek és nagyoknak egyaránt.
Bővebb információ: www.anp.hu

Az út 15 fős csapatát 4 ország – Csehország, Lengyelország, Szlovákia, és Magyarország -hucul tenyésztőinek meghívott lovasai alkották, illetve csatlakoztak hozzájuk más hucul tenyésztők, tartók is. Az útvonal kijelölését, a szállás, és a pihenők előkészítését minden ország a saját területén maga szervezte meg. A több mint 500 km-es táv megtételével azt kívánták bebizonyítani, megmutatni a négy nemzet lovasai, hogy a Kárpátok hegyi lovának ügyessége páratlan, ekkora távolság nem kihívás a fajtának…

Augusztus 30. (szombat)

Ezt az éjszakát hosszú és csapadékos napunk végén Kokaván töltöttük el lovainkkal. A szerencsés ágyban nyugovóra térő kétlábúakon túl a huculok, és a velük szolidaritást vállaló Hudák Bence és Bodnár István társaink esős időben, ridegtartásban éjszakáztak. Másnap reggel ezen alacsony komfortfokozatú pihenés után is újra szolgálatkész „hadrendbe” állt a csapat, készen a folytatásra.

Jó ideig ismét csak aszfalt úton, lakott területen haladtunk. Egészen addig, amíg kávészünetünk alkalmával Gonda Milán, helyi vezetőnk választás elé állított bennünket; folytatjuk ilyen környezetben tovább a menetet, vagy 1-2 km többletért cserébe végre visszatérünk a természetbe, és nekivágunk a hegyeknek?.. Természetesen a hegyi terepet választottuk. Mondanom sem kell, a pár kilométeres kitérőből lett vagy 13 is, de ezt cseppet sem bántuk.

A meredek emelkedőkkel elkezdődött az a terep, amelyen a hucul lovak igazán bizonyíthatják biztos lábukat, szívósságukat és kitartásukat. Gyönyörű panorámás, kis hegyi faházakkal ékes réteken haladtunk felfelé, míg végül elértük a fenyves erdők határát.

Még mielőtt igazán elkezdhettünk volna gyönyörködni a fenyők közt kanyargó hegyi utak varázslatos szépségében, semmivel össze nem hasonlítható hangulatában, már el is ért bennünket az egész túra egyik legnagyobb meglepetése és mondhatni kalandja – bár ezt a fajta kalandot azt hiszem, sem ló, sem ember nem élvezi igazán. Nevezetesen méhek támadtak ránk. Mondanunk sem kell, egyáltalában véve nem számítottunk ilyen fogadtatásra!.. Lett is némi kavarodás, két lovas ijedtében leugrott a lováról, amik persze rögtön megiramodtak, hogy szabaduljanak a kínzó fullánkosoktól. Utánuk vágtázva sikerült őket megfogni, illetve megszabadulni ellenségeinktől. Legalább is ezt hittük! 2-3 km megtétele után ugyanis ismét rajtunk ütött egy újabb csapat. Ennek már fele sem volt tréfa, beugrattuk lovainkat vágtába, és hagytuk őket előre menni, hadd kerüljünk minél messzebbre a veszélyzónától. Azonban ketten ott ragadtak. Az egyik szlovák lány ugyanis érzékeny volt a csípésre, és mivel az első körben ő már kapott egyet, itt már pánikszerűen megrémült. Leugrott lováról, a kantárt odadobta Kondrát Tominak és berohant az erdőbe jó nagy kört leírni. Tamás ott maradt a két lóval és figyelt. A lovak forgatták a fülüket és betájolták a veszélyforrást. A fák között beszűrődő napfénynél egyszer csak láthatók lettek egy fagyökérnél a vadméhek. Tamás szépen libasorba bevezette a lovakat a fák közé, pisszeni se mertek, mindenki lábujjhegyen vagyis patkóhegyen osont. Sikerült! Megúsztuk. Szerencsére senkinek nem esett baja. Később a biztonság kedvéért kiosztottuk a szükséges kalcium adagokat. Majd néhány km nyugodt lovaglás után a beboruló ég, és a bennünket újra megtaláló eső is gondoskodott a nap folyamán begyűjtött égő méhcsípések hűsítéséről, lappasztásáról…

Felfelé utunk során, 1200 m-es tengerszint feletti magasságig felkapaszkodva, tarvágásos fenyves szakaszokon áthaladva sajnos már nem láthattuk teljes pompájában az előlünk eső és köd függönyébe burkolózó csodálatos panorámát, de végül csak kivehetővé vált úticélunk, Sihla településének képe. Lassan az órák óta áztató hideg eső is elkalandozott másfelé, mi pedig megkezdtük az ereszkedést úgy 900 méterig.

Sihla határában az első háznál furcsamód egy láma szaladt felénk, köszönteni minket. Lovaink nagy kerek szemekkel nézték ezt a furcsa szerzetet, ilyet még nem láttak. Kicsit lejjebb érve Milán barátai siettek elénk köszönteni minket, nagyon örülve nekünk majd pedig a helyi kocsmában meleg étel, és melengető Borovicka, amely mind igazán jól esett a megfáradt, ázott-fázott csapatnak. A fogadásunkra kitűzték mind a négy nemzet zászlaját, és megkapó szívélyességgel láttak el bennünket. A mesés vacsora után projektmenedzserünk, Dana a Nemzetközi Visegrádi Alapítvány nevében okleveleket és pólókat osztott szét, majd nagy nevetések közepette emlékeztünk vissza az átélt kalandokra, amikért cserébe baráti öleléseket, és persze jó pár korsó jóféle szlovák sört gyűjtöttünk be gratuláció gyanánt. Aznap este senkit nem kellett altatni, hamar nyugovóra tértünk a hosszú út után.

Augusztus 31 - Szeptember 1. (szombat-vasárnap)

Sihla jelentette a túra első hosszabb pihenőjének helyszínét. Két napot (pontosabban másfelet) töltöttünk el itt. Ez a magyar csapat számára leginkább szervezkedést, némi személycserét, és szükséges rövidke eltávot jelentett. Kondrát Tamást munka szólította haza, így helyét a csapatban ideiglenesen átvette az elkövetkező hétre Boros Gergő, az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóságának csikósa. Bodnár István sofőrünk egyheti szolgálata is letelt, így ő hazatért, és érkezett helyébe a váltás, Simon Lajos. Ezen a hétvégén Boros Krisztián állományvezető is meglátogatta a csapatot Sihlán.

Szeptember 2. (hétfő)

Véget ért a pihenőnk, reggel egy gyors technikai megbeszélés után már indultunk is tovább aznapi úticélunk, a Zbolyszka – tanya felé.

A vezetést ezen a szakaszon Gonda Milántól felesége, Veronika vette át – vagyis csak vette volna, ugyanis történetünk elején már elhíresült lovunk, Mihalik Imrének, az Aggteleki Nemzeti Park Természetvédelmi őrének Csillag (fedőnevén Sárkány) nevű lova Veronika hátasát sem volt hajlandó a sorban maga elé engedni. Igazi öntudatos vezérkanca módjára kieszközölte, hogy az élen haladhasson továbbra is. Úgyhogy maradt az eddig bevált koreográfia, hogy Milánék Csillag mögé „utasítva” irányították a menetet az út során.

Ez a nap is fantasztikus természeti környezetben telt el. Megálltunk egy rövid pihenőre Milán egyik barátjának csodálatos erdei faházánál, útközben felfedezhettük a fenyveseket szabdaló réges-régi kőgarádokat, amelyek arról tanúskodnak, hogy ezek a területek évszázadokkal ezelőtt nem a most látható százéves erdőségeknek, hanem éppenséggel szántóföldeknek adtak otthont.

Néhol kőmorzsalékos talajon, máskor jókora kőlapok között lépdeltek a huculok rendíthetetlenül, bizonyítva ügyességüket, és szívósságukat.

Így aztán nem igazán miattuk, inkább a lovasok fáradtsága miatt lehetett, hogy a nap során egy szlovák és egy magyar lovas (éppen Mihalik Imre) is megvizsgálták közelebbről a hegyi talaj összetételét. Szerencsére komoly baja senkinek nem esett, bár Imre kicsit megérezte a lábát, így a következő napot inkább lovaglás nélkül is töltötte, hogy az út további részében még véletlenül se kelljen többé holmi sajgással foglalkoznia a túra élvezete helyett.

Estére sikerrel elértük a Zbolyszka-tanyát, amely több volt, mint tökéletes; egyszerű de nagyszerű hely, ahol lovainkkal együtt kellemesen pihenhettük ki a napot.

Szeptember 3. (kedd)

Reggel a szokásos technikai értekezletet egy szlovák televíziónak adott interjú követte – csak hogy ismét csilloghassunk egy keveset -, majd lóra szálltunk, hogy elérjük a Murányi-fennsíkot. Mihalik Imre a kamionban utazott, ám így sem telhetett számára, és sofőrünk, Simon Lajos számára eseménytelenül a nap. Imre sajgó lábát szilvapálinkával dörzsölgette a gyors gyógyulás érdekében, ám ezt olyan szorgalommal gyakorolta, hogy nemsokára már csak letekert ablak mellett lehetett megmaradni a vezetőfülkében, annyira beterítette a kabint az átható pálinkaszag… A jó hír, hogy megérte, a kúra sikeres volt! Estére Imre mosolygósra dörzsölte magát, bizonyítva, hogy a jó szilva bőrön át is hat. Furcsamód estére Lajos is egyre nagyobbakat szippantott a kabin levegőjéből azon gondolkodva, hogy másnap kit lökjön le a nyeregből.

A lovas csapat számára ez a nap nyugalomban, zökkenőmentesen telt el.

A Murányi-fennsík igen szép hely, számunkra szemet gyönyörködtető, a lovak számára pedig ínycsiklandó üde zöld fűvel – ennél szebb éjjeli táborhelyet nem is lehet kívánni, ha az ember szabad ég alatt tölti az estét. A tábortűznél ismét megtalált bennünket a média – ők is az egyik leghangulatosabb megállónkat választották a forgatás helyszínéül. Később visszavonultunk a Szlovák Nemzeti Park által felajánlott szállásunkra, Hudák Bence és Boros Gergő kollégáink pedig a lovaknál, a tábortűz mellett töltötték az éjszakát a szabad ég alatt. Ezen a napon ők igazi cowboyok voltak, mi pedig végül csak a puhány úri fiúk lettünk, akik bent a szálláshelyen, jó meleg ágyban aludtunk… Minden tiszteletünk őket illeti kitartásukért!

Folytatása következik.

Tollba mondta: Mihalik Imre, Kondrát Tamás (ANPI)

Lejegyezte: Marosi Marianna (ANPI) és Mráz Edina

A ridegen tartott ménes egész évben megtekinthető a Jósvafőtől mintegy 1 km-re, északra található gergés-lápai legelőkön, lovaglásra pedig Jósvafőn, a Kúria Lovasbázis területén (Táncsics M. u. 1.) nyílik lehetőség. Mind fogatos, mind nyereg alatti programokat kínálunk, kicsiknek és nagyoknak egyaránt.
Bővebb információ: www.anp.hu

A lovasok útinaplójának segítségével mi is végigkísérhetjük, hogyan vizsgáztak a huculok, és hogyan élték meg lovasaik négylábú társaikkal ezt a nem mindennapi kalandot…

Augusztus 27. (kedd)

A túra első napja, az indulás napja. Ez mindig a legszebb - a résztvevőket körüllengi a készülődés izgalma, a „mehetnék”, a vágyódás a rájuk váró kilométerek, és kalandok sora után. Ennél talán már csak az érkezés a szebb, mikor már átélve ezeket az élményeket, olyan hosszú útra visszatekintve, megfáradtan, de boldogan végre elmondhatják, hazaérkeztek. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen ez az őszi nap az indulásé volt.

Az Aggteleki Nemzeti Park lovasai reggel 8 órakor találkoztak Jósvafőn, és innen együtt mentek át Aggtelekre, ahol lovaik már várták őket. Szép lassan pedig megérkezett mindenki az ide meghirdetett gyülekezőre; elsőként a lengyelek, majd a csehek és végül szlovák csapat. A társaság elfogyasztotta első közös reggelijét, majd elkezdődött a közös készülődés, technikai megbeszélés a lovasok sorrendjéről, a haladás üteméről és egyéb fontos kérdésekről, valamint még el sem indultunk, már „médiasztárokká” avanzsáltunk, bemelegítve néhány hozzánk intézett interjú-kérdéssel. Delet harangoztak, mire végül minden és mindenki készen állt, a 15 fős lovas csapat felsorakozott, indulásra készen.

A Baradla-barlang bejárata előtti téren, aminél jobbat keresve sem lehetett volna találni a csapatot útjára indító ceremónia helyszínéül, még megálltunk néhány fotó (1253 kép), és ünnepélyes köszöntés erejéig. Majd végül felhangzott a várva várt vezényszó: Indulás! A kis csapat pedig szép rendben, egymás után nekivágott az előtte álló, ekkor még „csak” 400 km-re becsült útnak délnyugat felé...

A fokozatos terhelésre gondosan ügyelve az első napon még óránként megálltunk, lazítva a hevederen, hadd szokják a lovak is a menetet. Ez már egy jól bevált módszer. Így haladtunk hát az első megállóhely, Kelemér felé, melyet még a délután folyamán el is értünk rendben. Itt költöttük el ebédünket az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság keleméri Mohos-házában, majd egy rövid pihenő, és ismét némi médiaszereplés után már úton is voltunk, hogy időben elérjük első éjjeli szálláshelyünket.

Utunk a keleméri Mohos-tavak mellett haladt Putnok irányában a kék túra útvonalán. Aki járt már életében errefelé, az tudja, milyen csodálatos helyeken vezetett ez az út. Aki nem, annak csak annyit lehet mondani, hogy egyszer hagyja a szélnek, hogy erre a vidékre fújja, mert elmesélni, leírni nem is igen lehet a táj, az erdők, a tavak világának szépségét! 

Ezt a csodás természeti kincset követte némi kontrasztot adva a huculpaták Putnok belvárosának aszfaltján való ütemes kopogása. Nem kis feltűnést keltett a csapat az urbanizált környezetben. A várost a Sajó-hídon átkelve hagytuk el, ám még mindig aszfalt utat követve lovagoltunk tovább Sajómercse felé, a táborhelyre.

Este 20:00 óra előtt valamivel érkeztünk meg. Házigazdánk, és későbbi lovas társunk, Gál Benedek már várt bennünket. Természetesen a lovak elhelyezése, ellátása volt az első teendő, amely végeztével a lovasok is asztalhoz ültek. Mindenkinek jólesett a meleg vacsora, majd átbeszélve a nap történéseit nyugovóra tértünk.

Augusztus 28. (szerda)

A reggel katonásan kezdődött. Ébresztő 7 órakor, reggeli 8-kor, majd, hogy a gyakorlatból ki ne jöjjünk, egy újabb TV felvétel, lovak ellátása, pakolás, és 10.45-kor Gál Benedek vendéglátónk ideiglenes vezetésével indulás.

Magyarországi vezető lovasunk, Mihalik Imre az Aggteleki Nemzeti Park Természetvédelmi őre tehát átadta az elsőséget. Neki ez a gesztus természetesen nem jelentett gondot, ámde remek lova, Csillag (Csili, de mi csak Sárkánynak becézzük) amolyan igazi vezérkanca típus, aki ezt a szerepét akkor is óvja-védi, mikor a terepet járja, és nem a legelőt. Lovasa próbált a sorban haladni, majd a sor végén, de Csillag mindenhogyan nehezményezte az új helyzetet, és nem volt hajlandó senkit sem maga elé engedni. Két órás próbálkozás után jobb a békesség alapon visszaálltak hát a vezető pozícióba. Ekkor még nevettünk a helyzeten és a kanca határozott elképzelésén a világ folyásáról – ám jobban belegondolva rá kellett jönnünk, hogy ez még csak a túra 2. napja. Biztosan többekben felmerült a kérdés, vajon megbékél-e Csillag később azzal, hogy néha bizony más mutassa az utat helyette. De egyelőre nem rágódtunk sokat a kérdésen, úgyis, mint minden, ez is megoldódik, ha a Sors is úgy akarja…

A Sajópüspükin elköltött ebéd után búcsút kellett inteni a szép Magyarországnak. Elértük a zöld határt, a huculok patái immáron szlovák földet koptattak. Innentől az utat Milan Gonda útmutatásai alapján folytattuk. A csapat a Rima folyó partján haladt tovább északnyugat felé, évek óta az ózdi huszárok által bejáratott útvonalon, melyet segítségképp telefonon is megerősítettek. Az első szlovákiai délután útja zömében elhagyatott, lepusztult régi kúriák, épületek mellett haladt. Különös hangulatú, árván magára hagyott, mégis méltóságos múltjának emlékeitől gyönyörű világ tárult a lovasok szeme elé.

Első szlovákiai éjszakánkat egy hosszú, megerőltető nap után, Rimajánoson (Rimavské Janovce) töltöttük az ottani focipálya öltözőjében.

Lovaink a pályán voltak elszállásolva és azt reggelre rendbe is tették, készülhetett a csapat a következő mérkőzésre.

Augusztus 29. (csütörtök)

Ismét kora reggeli ébresztő, és reggeli után indultunk tovább Kokava irányában. Rimaszombat városán keresztül vitt az utunk, ahol egy helyi benzinkutat is érintettünk, ahová belovagolva egy tankolási rituálét imitáltunk, a lovak szertartásos tuningolása céljából. (7736 kép) Ezután a kis „rítus” után a városközponton és forgalmas utakon át haladtunk. A lovak nagyon jól bírták a városi környezetet, nem volt semmi ellenvetésük a rengeteg furcsa zaj, idegen tárgy és jármű miatt sem.

Rimaszombatot elhagyva tovább folytattuk utunkat a Rima folyó bal partján. A menet színteréül szolgáló völgy azonban idővel annyira leszűkült, hogy kénytelenek lettünk volna a vasúti síneken tovább haladni. Ezt érthető okokból nem vállaltuk, mivel nem tudtuk, hogyan járnak a vonatok, és a lovaknak sem kimondottan ideális a síneken haladni. Úgy határoztunk, megpróbálunk valahol a Rimán átkelni, de ez sem volt egyszerű, mivel igen meredek volt a partoldal. Végül aztán szerencsésen találtunk egy alkalmas átkelőt, majd országúton folytattuk utunkat. Útközben megálltunk Gonda Milán egyik szlovák barátjánál egy kávéra, ami azt gondolom, mindenkinek nagyon jól esett már akkor.

Később, mivel nem igazi túra az, ahol mindig szép az idő, hát itt volt az ideje, hogy az esőkabátok is előkerüljenek a nyeregtáskákból. Utunkat bőséges égi áldással kísérve kellett folytatnunk. Végül aztán megérkeztünk éjjeli pihenőhelyünkre Kokavára. Hozzá kell tegyem, ezzel csak számunkra csillant fel a szárítkozás reménysugara, mi ugyanis a faluban egy turista szálláson kaptunk elhelyezést. A lovak tőlünk 2 km-re egy helyi tehenész telepén éjszakáztak, egy részüknek villanypásztorral elkerített helyet készítettünk, saját lovaink, pedig a patakparton fedetlen boxokban pihentek meg. Még ha szívünk szerint megháláltuk volna kicsit jobban is nekik a mai teljesítményüket, tudtuk, hogy most ennyi jut, és hogy ridegtartott ménesi jószágok lévén szerencsére ehhez is szokva vannak már. Velük szolidaritást vállalva egyik lovasunk Hudák Bence és sorőrünk Bodnár István is ridegtartásban a lószállítón töltötték az éjszakát, két lovasunknak jutott puha, meleg ágy.

Bár másnap sem kecsegtetett minket az ég száraz idővel, reggel ismét nyeregbe szálltunk, hogy folytassuk az utat…

Folytatása következik...

Tollba mondta: Mihalik Imre, Kondrát Tamás (Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság)

Lejegyezte: Marosi Marianna és Mráz Edina

A ridegen tartott ménes egész évben megtekinthető a Jósvafőtől mintegy 1 km-re, északra található gergés-lápai legelőkön, lovaglásra pedig Jósvafőn, a Kúria Lovasbázis területén (Táncsics M. u. 1.) nyílik lehetőség. Mind fogatos, mind nyereg alatti programokat kínálunk, kicsiknek és nagyoknak egyaránt.
Bővebb információ: www.anp.hu

Készült egy kisfilm a Visegrádi Hucul Lovastúráról, melyben minden résztvevő megszólal.

Forrás: Youtube.com/Oliver Takác

Egy szlovák turisztikai magazinműsor is beszámolt a túráról, melyet idekattintva nézhet meg.

www.anp.hu

A szombati eredményhirdetéssel zárult a 3 hetes túra.

Az ünnepélyes bevonulás képekben

www.anp.hu

A lovasok átlépték a 2. országhatárt is.

www.anp.hu

Még mindig kitartóan lovagol a csapat továbbra is Szlovákiában.

www.anp.hu

www.anp.hu

A híd egy "kicsit" arrébb került...

...de ez nem jelent gondot a huculoknak

Újabb csodálatos panoráma

A jel, hogy megérkeztek

A Csapat

2013.08.30.

www.anp.hu